Nekem most tulajdonképpen dolgoznom kéne, Marika. De én tegnap este óta gondolatban veled beszélgetek. Fura ez, hiszen nem is ismertük egymást. Illetve én téged egy picit igen, a Facebook innenső végéről. 

Néhány hónapja tévedtem a kislányod, Geszti Sára alapítványának oldalára, már magam sem tudom hogyan. Arra viszont emlékszem, hogy én csak néztem a képeiteket, olvastam a humorral fűszerezett, de őszintén leírt napjaitok történeteit. 

Nem tudtam előtte mit jelent a Canavan-szindróma. Te is leírtad, hogy az orvosok sem tudják sokszor miről is van szó, mikor először hallják tőled. 

Ezzel a folyamatos agysorvadással járó betegséggel küzd a Te Sárád. Sári, aki mindenben a te segítségedre szorul. Aki mellől nem mozdultál, aki rajtad aludt éjjelente, és akivel együtt láthatóbbá tettétek a sérült gyerekeket, és az őket nevelő szülőket. 

Sári és Te egyek vagytok. Most is. Pedig te elmentél tegnapelőtt. Elvitt téged ez az átkozott koronavírus a drága kislányod mellől, aki eddig nem ismerte sem a lelki, sem fizikai hiányod. 

Tudod Marika, engem sokszor felidegesítenek a gyerekeim. Állandóan jár a szájuk, szemtelenek, folyamatosan mozognak, mindig megütik magukat. Feleselnek, sírnak, ugrálnak, rohannak, csokit zabálnak, válogatnak, olyanok mint egy zsák bolha. Bele sem gondolok, hogy milyen lenne ha nem tudnának szaladni, beszélni, jelezni hogy mi fáj. Ha nem tudnának enni, elsumákolni az olvasást... Te így éltél, mégsem olvastam ki idegességet soha a soraid közül.

Tudod Marika, azt szoktam érezni, hogy az általános készenlét nagyon fárasztó, engem ez merít ki a legjobban. Hol van az én szolgálatom ahhoz képest, amit te megtettél a gyermekedért egész nap, minden nap...

Egyszer azt írtad, félsz attól, milyen lesz ha Sára majd nem lesz az életed része. A betegsége ugyanis nem gyógyítható, de te megmozgattál minden követ, hogy az állapota ne romoljon. És most Sárának kell valahogy elfogadnia, hogy Te, aki élete minden percében karnyújtásnyira voltál tőle, előrementél.

Tegnap este óta csak ez jár a fejemben. Tudod Marika, az én kislányom nagyon anyás...amikor úgy tartja kedve. Aztán kizár a szobájából, és közli velem hogy "Menj innen". Te és a lányod szimbiózisban életetek. Több helyen olvastam veletek kapcsolatban ezt a szót, én sem találok jobbat. Csak arra gondolok, mit érez most Sári, mi lesz most vele? Ismeri valaki úgy mint te? Meg tudja majd nyugtatni a nyűgös éjszakákon, a nyugtalan márciusok során, amikről írtál? 

Kellene dolgoznom, Marika, írnom kellene.... de olyan üres vagyok. Pedig nem is ismertelek. Mégis, valahogy a számok, amik minden reggel jönnek, általad arcot kaptak számomra. 

Láttam, hogy sok édesanyát megrendített, hogy Sára itt maradt, nélküled. Sokunknak mutattál példát feltétlen szeretetből, végtelen türelemből, szívjóságból.

Tudod Marika, ma halt meg a Törőcsik Mari. 86 éves volt, mindenki ismerte ebben az országban. Te fele ennyi idős sem voltál, és sokkal kevesebben tudják, ki is volt Zsédely Mária. De akik egy picit is ismertek, azoknak a szíve tegnap előtt este óta Sárával, Veled és a családotokkal van. 

Pótolhatatlan vagy.