Egyszer volt (azt hiszem három éve), hol nem volt, volt egyszer egy karácsonyunk, ami akár szép is lehetett volna, ha nem akartuk volna a beiglitől, a salátákon és a halon át a töltött káposztáig és háromféle süteményig telerakni az asztalt, hogy a sültekről ne is beszéljünk.

Mivel a férjem a töltött káposzta felelős, ennek a szép tervnek az lett az eredménye, hogy 23-án már annyira utáltuk egymást és azt, hogy a csőszerű konyhában kerülgetjük egymást, hogy megfogadtuk, ilyet még egyszer biztos nem csinálunk, mert ez így nem a béke és a szeretet ünnepe lett, hanem az elfojtásé, hogy mégse nyírd ki a másikat szenteste a fa alatt.

Azóta arra koncentrálunk, hogy az ünnepek pihenéssel teljenek, annak az örömével, hogy végre nem kell korán kelni, nem kell rohanni, és egész nap flangálhatunk pizsamában, felváltva tömve a szánkba a mézeskalácsot meg a maradék csokimikulásokat.

Évekkel ezelőtt bevezettük azt a szokást, hogy 24-e csak a miénk. Nem megyünk sehová, és ide sem jön senki. Szeretnénk szűk családi hagyományokat is adni a gyerekeknek, szeretnénk, ha ugyanúgy emlékeznének a meghitt csendességre, a várakozásra, a csengetésre, a csillagszórókra, a Mennyből az angyalra, mint ahogy mi emlékszünk a saját családi karácsonyainkra.

Míg sokan karácsonyra pörgetik fel magukat konyhatündér-üzemmódba, én elengedtem a kampányszerű sütés-főzést. Rendeljük a halászlevet, a második pedig kacsacomb lesz, amit sóban megforgatok, és két óra alatt megsül, a köret pedig krumplisaláta lesz. A mézik mellé csak egy egyszerű mogyorós sütit sütöttem, beigli pedig az idén nincs. Sem rendelt, sem homemade. 25-én ugyanis megyünk a szüleimhez, és azzal, hogy anyukámmal egyeztettem, hogy ki mit süt-főz, sokat könnyítettem a saját dolgomon. Csakúgy mint azzal, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra az ajándékokat. Tegnap be kellett szaladnom a Tescoba mogyorókrémért, a sorban dekkolva pedig csak ennyit kérdeztem magamtól: why????

S hogy lehet az, hogy karácsony előtt egy nappal, három gyerek mellől itt ülök és bejegyzést írok? A férjem elszaladt a kacsacombokét, és egy kicsit a gyerekeket is elengedtem. Úgy értem, elengedtem a rendet, elengedtem a csendet (kivéve este, 8-kor ünnepek alatt is villanyoltás van) , és lazítottunk egy picit a hétköznapi tévé-és telefonszabályokon. No nem nagyon, így a nap nagy részét a fiúk a nappaliban duhajkodva töltik, Anna pedig nézi őket, és látszik hogy azon gondolkozik, hogy biztos hogy jól döntött-e amikor a mi családunkat választotta. S bár a lakásunk zajosabb mint a Nyugati téri aluljáró, most valahogy felül tudunk emelkedni a káoszon anélkül, hogy rángatózna a szemöldökünk. 

Így esett meg az, hogy a mai teljesen basic ebédet (amit Petivel együtt főztünk meg, egy-egy pohár vörösbort kortyolva, koncertfilmet hallgatva) pizsamában költöttük el. 

És ettől nem tudok elképzelni nagyobb ajándékot. Mondjuk az kicsit könnyítene a helyzeten, ha a fiúk nem viselkednének úgy, mintha be lennének speedezve (Nimród december eleje óta így adja elő, nesze neked változó magatartás), de mindent nem lehet. 

Úgyhogy repedt beigli, rock and roll, mindenkinek békés, nyugodt, szeretetteljes ünnepeket kívánok!