Egy évvel ezelőttig el sem tudtam képzelni, miért választja valaki önként a programozott császármetszés intézményét, azonban addigra épp eleget éltem át a szülés izgalmaiból, így egyáltalán nem bántam a február 25-én meghozott ítéletet: mivel sem te, sem én nem mozdultunk a szülés irányába a 42. hétig, és mert a bátyáidhoz hasonlóan megugrott a súlyod, másnap este operáció.

Biztonságot adott, hogy sokkal kevesebb lett hirtelen az egyenletben az ismeretlen. Gyakorlatilag csak az újabb kórházi fertőzéstől féltem, mondjuk attól azért nagyon. De tudtam, hogy 26-án este találkozni fogunk.

Ennek az izgalmát viszont akárhányszor megélném, ha fizikailag, anyagilag, idegileg megtehetném. Az a pillanat, amikor először megpillantottam a gyerekeimet, minden túlzás nélkül örökre beégett az emlékezetembe. Bármikor fel tudom idézni.

A te gyűrött kis pofidat is, ahogy a zöld vászon felett összegömbölyödve felemelnek hogy lássalak, és fel tudom idézni édesapád büszke vigyorát az üvegfal mögött, ahogy a karjában tart téged, a gyönyörű kislányát.

Évek óta készültünk rád, hiszen Nimród első körben Annának mutatta magát az ultrahangon, és három hétig abban a hitben éltünk, hogy először te érkezel. Aztán a két csodabátyád után nem gondoltuk, hogy lesz még gyerekünk. Egyszerűen befejezettnek tekintettük a projektet, a családunkat pedig teljesnek.

Nekem hiányérzetem volt, nagyon irigyeltem a lányos anyukákat, de eszembe sem jutott hogy három gyerekes anyuka leszek. Lemondtam rólad, elengedtelek. Olyannyira, hogy még meg is írtalak, hogy legalább papíron legyél nekünk.

Aztán jött egy hirtelen ötlet, és égi közbenjárással a testvéreidhez hasonlóan hipp-hopp beköltöztél. Tudtam, hogy te jössz, mert a fiúk megkíméltek, te viszont, rendes lánygyerekhez méltóan gyötörted anyádat 10 héten keresztül a mindennapos hányással. De amikor biztos lett hogy tényleg kislány vagy, értelmet nyert az egész, és bár folyamatosan émelyegtem, minden délután a wc fölött görnyedtem, zsibbadt a kézfejem, végtelenül boldog voltam. (Mondjuk az első héten nem. Akkor be voltam tojva hogy hogy lesz ez, de aztán úgy voltam vele, hogy megoldunk mindent, ahogy eddig is.)

Nem csak azért féltem, mert nem tudtam, hogy fogjuk a te igényeidet összefésülni a nagyobbakéval. Hanem azért is, mert lány vagy, és az én felelősségem az, hogy szeresd és tiszteld önmagad és majd a nőiségedet, és ezt mástól is a legmesszebbmenőkig elvárd. Az én feladatom, hogy megmutassam, bármi lehetsz, ami csak szeretnél, rámutatni, hogy mennyi erő van benned, hogy milyen csodálatos a testünk ciklikussága, és mekkora áldás, hogy életet tudunk adni, táplálni, és hogy ezek mellett mekkora feladatot is kaptunk: otthon teremteni és ezt az otthont szeretettel és gyengédséggel megtölteni.

Aztán persze lehet, hogy nem ezt az utat választod majd. És biztosan az őrületbe fogsz kergetni az öltözködéseddel, meg a telefonnyomkodással, meg azzal az akarattal, ami miatt már most közelharc minden pelenkázás és öltözködés, de tudom, hogy ez mind azt jelenti majd, hogy igazi egyéniség vagy, és én mindig azon leszek, hogy segítsek neked kibontakozni, és hogy érezd, a családodban mindig szeretet és támasz vár.

Isten éltessen sokáig kislányom! (És bocsi hogy pont ma kellett oltást kapnod, csak így volt időpont.)